A feleslegesek egyike

Az egyik legrosszabb érzés a világon, amikor az ember úgy érzi, feleslegessé vált, nem kell már, nincs szükség rá vagy a munkájára. Az elmúlt évek posztjai alapján talán nem állok távol a valóságtól, ha azt mondom, sokan vágnak azért neki a határátkelésnek, mert úgy érzik, feleslegessé váltak a hazájukban. Mint már oly sokszor kiderült, nem kifejezetten magyar jelenségről van szó, és ezt Rocío alábbi írása is bizonyítja.

„Egyike vagyok a sokaknak. Voltaképpen egyike a feleslegeseknek. A helyzetem nem különleges, és nem szélsőséges, nem én vagyok az egyetlen, akinek komoly erőfeszítést kellett tennie, hogy elhagyja szülőhazáját” – fogalmaz Rocío.

Egyszerűen úgy alakult a helyzete, hogy nem volt maradása, a havi 300 eurós bruttó fizetése („ha azt egyáltalán annak lehet nevezni” – jegyzi meg) teljesen lehetetlenné tette, hogy önálló életet kezdjen.

Muszáj volt lépnem

„Így aztán voltaképpen békében és többé-kevésbé elégedetten indultam útnak. Olyan ember vagyok, aki szívesen utazik és ismer meg másik kultúrákat. Svédország (ahol most élek) és mindaz, amit kínál, kielégít.

Ezzel együtt jobban örültem volna, ha mindezt önszántamból tehettem volna meg, a kaland, az új tapasztalatok kedvéért, azért, hogy kimozduljak a komfortzónámból.

Az igazság viszont az, hogy úgy éreztem, muszáj meglépnem. Kevés olyan embert ismerek a generációmból, akinek méltó munkája és olyan fizetése lenne, ami nem csak az éhenhalás ellen elég, hanem arra is, hogy mondjuk saját albérlete legyen.

Külföldre húz a zsebed, de nem találsz munkát? Keress és találj itt!

Sajnos nem tartozom azon szerencsések közé, akinek a szülei megengedhetnék maguknak, hogy fizessék a lakását. Én 28 éves koromig a szüleimmel éltem, mert segítség nélkül elképzelhetetlen volt, hogy a saját lábamra álljak, és szegény szüleim, bár szerettek volna, képtelenek voltak segíteni” – írja Rocío.

Négy év spórolás

Magyarországon is ismerős helyzet, nem igaz? Ebben a helyzetben inkább az az érdekes szerintem, hogy talán a magyar köztudatban kevéssé van benne, mennyire nehéz a fiatalok helyzete más régiókban is.

Rocío közel négy évet szánt arra, hogy kevéske fizetéséből megalapozza a határátkelést: „Tisztában voltam vele, hogy a spórolás teszi majd lehetővé, hogy kilépjek a nekem oly sok szenvedést okozó helyzetből: hogy nem volt saját életem; hogy nem találtam olyan munkát, amiben értékeltek és havi 600 eurónál többet fizettek volna”.

És közben persze mentek a szlogenek és az ámítás: a „valahol el kell kezdeni”, a „minden kezdet nehéz”, „az erőfeszítés meghozza gyümölcsét”, „amikor lejár a gyakornoki időd, majd szerződést kötünk”, és a klasszikus „gondolkodunk azon, hogy felveszünk valakit, de előtte szeretnénk fél év próbaidőt” – utóbbit úgy, hogy azt a spanyol munkajogi törvények nem is teszik lehetővé.

„Voltak pillanatok, különösen 24 éves koromban (ekkor egy évet az Egyesült Királyságban éltem), amikor el kellett döntenem, hogy megpróbálom-e újra Spanyolországban. Ne kérdezzétek, miért tértem haza, megvoltak a személyes okai.

Azt láttam, hogy a helyzet nem hogy jobb nem lett, de romlott, én egy helyben toporgok, az előrelépés és a tervezés lehetősége nélkül. Semmit sem értettem: mindent megtettem, amire a suliban tanítottak, hogy elkerüljem az ilyen helyzeteket” – fogalmaz a spanyol lány.

Utolért a depresszió

„Sokáig úgy éreztem, becsaptak és ez frusztrált. Akkor már két karrierbe is belekezdtem, nyelveket beszéltem, volt tapasztalatom, felelősségteljes voltam, és …read more

Source:: Határátkelő

(Visited 4 times, 1 visits today)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.