Hűséggel a „hazához”? Erdélyi magyarok 1940 után

Az 1940 őszén meghozott második bécsi döntés kettéosztotta az addig egységes erdélyi magyar lakosságot. Míg az észak-erdélyi magyar lakosság 1918-at követően ismét többségi léthelyzetbe került, a dél-erdélyi részen maradottak kénytelenek voltak magukat kényszerközösségként újradefiniálni. Azonban az 1940-es újrakezdés sokkal nehezebb helyzetben indult meg, mint a 22 évvel korábbi.

Ennek több oka is volt. Egyrészt az addigi kb. másfél milliós magyar lakosság nagyobbik része (az 1941-es népszámlálás szerint 1,2 millió fő) Magyarországhoz került, így Romániánál egy létszámában (kb. 450 ezer fő), s ezáltal lehetőségeiben is sokkal behatároltabb közösség maradt. Másrészt az 1940-et követő román belpolitikai helyzet teljesen más volt, egy puha királyi diktatúrából egy kemény – a kezdeti periódusban a vasgárdát is hatalomra emelő – katonai diktatúrába kerültek. A bécsi döntés miatt kiélezett hangulatban, a román kormányok – ha nem is nyílt, de érezhető – magyarellenes intézkedései miatt a dél-erdélyi magyar közösség mind létszámában, mint intézményeiben és anyagi javaiban megfogyatkozott, majd az egyre kilátástalanabb helyzet miatt talán meg is tört.

Ion Antonescu és Adolf Hitler / Forrás: mult-kor.hu

Az 1940 utáni korszak román nemzetiségpolitikájának a magyar kisebbség szempontjából két fontos eleme volt: egyrészt Észak-Erdély minden áron való visszaszerzése – addig is a román lakosság gazdasági, politikai és kulturális helyzetének megőrzése –, másrészt az etnokratikus állam felépítése. Ehhez hasonult Ion Antonescu világnézete is, amelynek három meghatározó eleme a szélsőséges nacionalizmus, a xenofóbia és az antiszemitizmus. Elvei egyik legfőbb megvalósítási módozatának a lakosságcserét gondolta, amelyre vonatkozóan román részről több elképzelés is született, amit akár a hivatalos politika részeként is felfoghatunk.

A román nemzetiséggel ellentétben a magyar nemzetiségnek létezett politikai szervezete, a német nemzetiség mintájára 1938-ban létrejött Népközösség. A bécsi döntést követően ezt átszervezték, központja Nagyenyed lett, vezetője pedig Gyárfás Elemér. A hatósági zaklatások és irodabezárások, vezetői elleni hadbírósági perek miatt azonban a szervezet valójában csak papíron létezett, az utazási és gyülekezési korlátozás miatt pedig a lakossággal is teljesen elveszítette a kapcsolatot. Emellett 1942-től személyi ellentétek is terhelték, elsősorban Gyárfás Elemér és Szász Pál alelnök között.

Mindezen „születési hibák” ellenére a Népközösség a jogvédelem terén sikeresen látta el feladatát, folyamatosan adatokat szolgáltatott a magyar konzulátusoknak, a lakosságot ért sérelmeket összegyűjtötte és a német-olasz tiszti bizottság elé terjesztette. A korszakban a magyar nemzetiség legfőbb sérelmei az elbocsátások, menekültkérdés, nyelvsérelmek és iskolasérelmek voltak.

Mivel 1940-re a magyar lakosság részvétele a helyi és központi közigazgatásban teljesen lecsökkent, az ezt követő elbocsátások – az észak-erdélyi román nemzetiség hasonló sérelmeivel ellentétben – elsősorban nem a tisztvelőket érintették, hanem a munkásokat, segédeket és cselédeket. A román ipar és kereskedelem romanizálása már a 30-as években elkezdődött, majd 1941-től újabb törvények révén fokozódott. Ezek szabályozták a vállalatok alkalmazottainak nemzeti megoszlását, a román nyelven való könyvelést, a románok kizárólagos alkalmazhatóságát, és kimondták azt is, hogy új cég alapítását csak román nemzetiségű személy kezdeményezhette.

A menekültkérdés kétszeresen is sújtotta a magyar lakosságot. Egyrészt az eltávozottak nagy száma miatt, másrészt az Észak-Erdélyből érkező román menekültek magyar családokhoz való beköltöztetése révén. Ez a román kormány tudatos politikájának az eredménye volt: a magyar kormánnyal ellentétben nem törekedett a menekültek széttelepítésére, hanem Dél-Erdély határövezeteibe koncentrálta őket, elsősorban …read more

Source:: PolgárPortál.hu

(Visited 6 times, 1 visits today)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.