Peterdi Péter: Mi mindig találkozunk

Fehérváron jártam, a Fidesz kampányzáró rendezvényén. Csak hétvégén lett köztudomású, hogy lesz ilyen és mindenkit szeretettel várnak, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy kiránduljak egy jót a kiváló tavaszi napsütésben, illetve hogy ezzel együtt meglobogtassam a nemzeti zászlót, amit bár apám vett pár éve hirtelen felindulásból, de nálam van, én vagyok az őre. (Igen, talán ezzel is jellemezhetném az elmúlt 8 évnek a legkisebb közösségekre gyakorolt fejlődését: azelőtt nem volt piros-fehér-zöld lobogónk családilag, most már van. Magyarország erősödik.) A Békemenetre úgyis elfelejtettem vinni.

Különös város Székesfehérvár: a turisztikai és építészeti szempontból kevésbé érdekes részeit járva is határozottan az az érzése az embernek, hogy ez egy egészen élhető hely. Baktatok a tízemeletesek között, és megfigyelem, ahogy pici gyerekek játszanak a rendezett játszótereken. Az iskolások is szabadon vannak engedve, ki erre megy a barátaival, ki arra: jó kedélyűek, látszik rajtuk, hogy nem kell tartaniuk semmitől így péntek délután. Én is leülhetek egy padra a főút mellett, elfogyaszthatom a rögtönzött uzsonnámat, és nem azon jár az eszem, hogy milyen rosszarcú alak fog kiszúrni magának a következő pillanatban, hanem elmélázhatok, hogy milyen rendezett a zöldterület még egy panelház félreeső oldalán is. (És van pad!)

Nagy a forgalom a belvárosból kivezető utakon, hosszú sorok állnak a piros lámpáknál, de alapvetően nyugalom van: előbb-utóbb mindenki hazaér. Jó a légköre a fehérvári utcáknak. Mégis, kissé feszélyezve haladok a zászlóval a kezemben. Nem tudom, miért tartok attól, hogy nekem ugrik valami elmebeteg, akit úgy dühít fel a trikolor látványa, mint bikát a vörös posztó. Persze, sokan be vannak oltva a nemzeti érzület ellen és vannak, akik a speciális meggyőződésük miatt a Fidesz sikerét is afféle emésztő mételyként élik meg magukban, de nem feltétlenül emiatt vannak ambivalens érzéseim.

Nem áltatom magam azzal, amit a legtöbb nemzeti érzelmű ember mondana a helyemben, hogy szívem joga zászlóval a kezemben megjelenni bárhol és bármikor, és dögöljön meg az, akinek nem tetszik. A magyar ugyanis nem az a zászlólengetős fajta. Más népeknél talán pont a színes lobogók forgatagától lesz karneváli hangulat, nálunk azonban sokkal komolyabb dolog lobogót ragadni. Háborúk, népfelkelések, vérre menő tüntetések, az egész kollektív emlékezetünk ott van abban a piros-fehér-zöldben. Biztosan nem az az első gondolat rólam, ahogy haladok a fehérvári utcán a zászlóval, hogy „ím, itt egy derék hazafi”, hanem tudat alatt azt sejthetik, önkényesen kivettem egy részt a közösből és bitorlom. (Még ha meg se fogalmazzák magukban ezt.) Hogy jól teszem-e ezt vagy sem, azt már nem ítélik meg. Mennek a dolgukra.

A belvárosba érve még nem kezdődött el a rendezvény, ezért további sétára indultam. Nem ismerem Fehérvárt úgy, mint a tenyeremet, de nem is ismeretlenek számomra az utcák, az épületek. Anyám itt volt szakközépiskolás a hetvenes évek elején, a gondolatai jórészt a mai napig itt járnak. Amit ismert és ami fontos volt számára, azt már rég megmutatta nekem – például a régi piacot, még pár hónappal azelőtt, hogy 1997 őszén eldózerolták: ma pláza áll a helyén. Sok helyszínt fel se ismernék az elbeszélésekből, ahogy ő is gondban van az utóbbi negyven év épületeit …read more

Source:: PolgárPortál.hu

(Visited 7 times, 1 visits today)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.