Ilyen volt testközelből figyelni a kilencvenes évek közepén Fenyő János és Gyárfás Tamás cicaharcát

Bár még egy hónappal azelőtt sem gondoltam arra, hogy valaha is pont újságíró lesz belőlem, 1994. szeptemberében a Fenyő János tulajdonában álló Népszava lett életem első munkahelye.

Előtte az egyetem mellett két évig voltam a Financial Times budapesti tudósítójának a titkár-tolmács-mindenese. Pár nappal azelőtt, hogy visszautazott volna Londonba, Nick, a főnököm váratlanul azt kérdezte tőlem, hogy nem akarok-e újságíró lenni. A meghökkentő kérdéshez illő őszinteséggel megmondtam neki, hogy nem, de miért kérdezi. Hát mert Kereszty András, a Népszava főszerkesztője dinamikus, írni tudó, angolul beszélő fiatalokat keres, ugyanis az a forradalmi ötlete támadt, hogy a Népszava történetében először gazdasági rovatot csinál a lapban.

Dehogy akarok újságíró lenni, sőt egyáltalán nem akarok dolgozni, soha a büdös életben – dupláztam rá, majd dinamikusan a zsebembe nyúlva megállapítottam, hogy tök üres, ezért azzal folytattam, hogy azért beszélgetni szívesen beszélgetnék Keresztyvel.

A beszélgetés igen rövidre sikerült. Kereszty nyitásnak megkérdezte, hogy mennyire gondoltam. Ettől annyira meglepődtem, hogy nem tudtam megszólalni, mire azt mondta, hogy ő 65 ezerre. Én addig húszezret sem láttam egyben, az meg fel sem merült bennem, hogy csak úgy felvegyenek valahová újságírónak, ezért végképp megnémultam. A tapasztalt főszerkesztő pillanatnyi elmezavarában azt hitte, hogy hihetetlenül dörzsölt ártárgyaló vagyok, ezért szabadkozva közölte, hogy jól tudja, hogy az én Financial Times-os szintemen ez nevetséges összeg, és hamarosan emelni is fognak, de legyek szíves, fogadjam el induló fizetésnek. Ekkor voltam képes először megszólalni: krákogtam egy nagyot, mint valami tébécés varjú, majd elárultam neki, hogy én életemben összesen 5 darab cikket írtam, azokat is a Narancs horgászmellékletébe, és az egyik a sertés bélrendszerében élő férgek márnacsaliként való felhasználásáról szólt. Baromi jó leszel, érzem – mondta erre Kereszty, örökre megtanítva nekem, hogy óvatosan fogadjak bármit, amit egy újságíró mond.

A Népszava – akkoriban Vico-székház néven ismert – rózsadombi szerkesztősége, ami egyben Fenyő János sajtó- és egyéb gazdasági birodalmainak is a központja volt, egészen varázslatos helynek tűnt. Az egész alaphangulatát a folyosókon amerikairendőregyenruha-szerű formaruhában grasszáló biztonságiember-hordák adták meg, akik olyan, tonfára hasonlító gumibotot lóbáltak, amilyent én addig csak a Vico feliratos videófilmjein láttam.

Az épület előtt volt egy kis parkoló, ahol egyetlen autó állt: a tulaj hatalmas Mercedese. Egy hatalmas Mercedesben ma már nincsen semmi különös, de akkor a miniszterelnöknek sem volt olyanja.

Az első dolog, amit a leendő kollégáim elmeséltek, az volt, hogy ha a fegyverbuzi Fenyő bedühödik valamin, vadászpuskával a kezében, ordítva szokott mászkálni a szerkesztőségi folyóson, a főszerkesztőt keresve. A második az, hogy ha Fenyő behivat az irodájába, készüljek föl arra, hogy az íróasztalra feltett lábbal, a kezében puskával fog fogadni, és beszélgetés közben néha majd szórakozottan megcéloz. De nem kell félni, mert még sose lőtt le így senkit. A harmadik pedig az, hogy Fenyő az indulótőkéjét Amerikában titokzatos maffiaügyletekkel szerezte, ezért húzzam meg magam, ha kedves az életem.

Az ott eltöltött szűk fél év alatt ehhez képest sajnos csak egyszer találkoztam Fenyővel hosszabban. Akkor, amikor újságírói karrirerem második hetében meghívta a teljes szerkesztőséget az akkor elképesztően menőnek számító Remiz étterembe libasültre. Átlagos időtartamú ebéd volt, de ahhoz pont elég hosszú, hogy örökre megkedveljem Fenyőt. Aki az …read more

Source:: 444.hu – Aktuális

(Visited 1 times, 1 visits today)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.