Őrült kanadai éjszakák

„Az est fénypontja egy albínó sündisznó volt” – írja a mai poszt szerzője, a Kanadában tanuló (és „világegyetemista”) Flóra, és ez szerintem elég ígéretes kezdet. Aztán hogy azok a bizonyos, címben emlegetett „őrült” kanadai éjszakák mennyire őrültek valójában – kiderül a posztból és a szerző képeiből. Vágjunk is bele!

„Be kell, hogy valljak valamit: fogalmam sincs, hogy miről kéne írnom ebben a bejegyzésben. Itt ülök a könyvtárban, szemben a bántóan üres és fehér word dokumentummal és próbálok valamit kitalálni.

Talán azért, mert tegnap fejeztem be egy 3000 szavas beadandót nemzetközi kereskedelmi jogból, vagy azért, mert holnap egy másik tárgyból kell kétoldalnyi szöveget megírnom, de úgy érzem, mintha kifogytam volna a szavakból.

Ráadásul ez az utolsó hivatalos tanítási hét, úgyhogy mind érzelmileg, mind fizikailag teljesen üresnek érzem magam. Ennek ellenére ne féljetek, nem hagylak cserben titeket most sem! Beteszem a kedvenc lejátszási listámat, megiszom a kávém és előrukkolok egy fergeteges történettel.

Az egyik legjobb barátnőm és legnagyobb támaszom – akit innét is üdvözlök – javasolta, hogy ezt a címet adjam a cikknek: „Az est fénypontja egy albínó sündisznó volt…”. A két legfontosabb kritériumnak végül is megfelel: figyelemfelkeltő és nagyjából összefoglalja, amiről a szöveg szól. Szóval akkor erről fogok írni: az ‘őrült’ kanadai éjszakákról.

Mert persze beszélhetünk arról, hogy milyen jó az egyetem, milyen érdekesek a kurzusok, milyen fantasztikus helyekre utazunk el és milyen különleges emberekkel találkozunk, de a külföldi félévhez elválaszthatatlanul hozzátartoznak az átbulizott éjszakák, az indokolatlan, hétköznap esti sokáig-fennmaradások és a másnapi későn kelések.

Nyugi, azért megpróbálok PC maradni és cenzúrázom a vadabb sztorikat, de ugyanakkor kísérletet teszek arra, hogy hűen ábrázoljam az érdeklődők számára, hogy mikre számíthatnak egy Campus Mundi félév alatt.

Először is azzal kezdeném, hogy amikor kijöttem ide, azt hittem, hogy én már túl vagyok az őrült bulizós korszakomon. Nem mintha annyira öreg lennék vagy ilyesmi – szerintem még bőven abban a korban vagyok, hogy nem kell letagadnom az éveim számát (23). Ugyanakkor nem hiszem, hogy például ugyanolyan lelkesen végig tudnék sátrazni egy fesztivált, mint néhány évvel ezelőtt.

Először, beismerem, furcsa volt, hogy a házunkban lakó emberek majdnem minden második este elmentek bulizni. Emlékszem, a félév elején értetlenkedve néztük a velem egyidős barátnőmmel ezeket a fiatalokat. Hogy nem fáradnak el? Mikor alszanak? Mikor van idejük tanulni? Aztán valahogy hozzászoktam, hozzászoktunk, hogy mindig történik valami és megfordult a kocka. Most már mi járunk el többet, még a „kicsik” otthon pihennek.

Kedden, szerdán és csütörtökön hattól kilencig órám volt, ami után általában arra értem haza, hogy készülődj, öt perc múlva indulunk. Az mindegy volt, hogy hova.

Az egyik kedvenc helyem Montrealban egy egyetemisták körében felkapott klub, ahol keddenként retró esteket tartanak. Ha valaki ismeri a budapesti NECC partikat, hát ez pontosan olyan (bár megjegyzem, az itteni repertoárból fájóan hiányoznak az olyan klasszikus magyar alapdarabok, mint a „Dübörög a ház” vagy az „Álomhajó”…).

Ha valaki nem ismerné a NECC jelenséget, annak először is azt tanácsolom, hogy mindenképp látogasson el egy ilyen buliba: a legközelebbi május 11-én lesz Budapesten, pont egy nappal a hazatérésem előtt.

Ez sajnos nem egy fizetett együttműködés, ennek ellenére le fogom írni, hogy ez …read more

Source:: Határátkelő

(Visited 1 times, 1 visits today)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.