Ködszurkáló: Tartozom egy vallomással

Tartozom az elődeimnek és az utódaimnak is egy vallomással, és régóta tartozom az önmeghatározással is… azt hiszem, most jött el az ideje. Miért? Mert ismét nagyot nyert a polgári oldal, s ez nekem, az őseimnek, a családomnak gyönyörű ünnep, egyfajta elégtétel. Pontosan 201 éve kaptunk polgárjogot Győrben, pontosan 201 év alatt teremtette meg a család az egzisztenciáját becsületes munkával, kitartással, ésszel, hozzáértéssel. Talán túlzottan személyes lesz ez az önvallomás, nézzék el nekem! Tessék, „itt az írás, tanúság…”

Manapság divatos (ön)meghatározni, hogy mely generációhoz tartozik az ember, és ezt bizonyos betűkkel szokás jelezni, úgy mint x,y,z és így tovább. Megvallom, hogy én az abc betűivel nem tudnám azonosítani magam, inkább azt mondanám: a „hatodik koporsó” generációjába tartozom.

Miért?

Mert mi vagyunk azok, akiknek nagyszülei még a XIX. század végén születtek, és megérték az I. világháborút, majd túlélték a rémületes Tanácsköztársaságot és szembe kellett nézniük minden bajunk forrásával, Trianonnal. Azután láthatták a Horthy-korszakban az ország felemelkedését, majd a mindent elpusztító II. világháborút, az azt követő iszonyatos 50-es éveket, a Rákosi-diktatúrát, majd ’56 csodáját, reményét, aztán a semmibe hullást vagy a kivándorlást, s végül belesüppedtek a Kádár-korszak reménytelen, kilátástalan szürke mocsarába.

Én még hallhattam drága nagyapámat, vitéz T.I.-t mesélni ezekről. A hetvenes években, vasárnaponként, amikor ebédre érkezett hozzánk, öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben, bőrcipőben, ezüst markolatú sétabottal, szálfa egyenesen. Ott kuporogtunk körülötte, s hallgattuk az ezerszer hallott, de megunhatatlan történeteket katona korából, a j-i Altisztképzőről, az I. világháborús sebesüléseiről, az Arany Vitézségi Éremről, a katonaiskola Németországba telepítéséről, az oroszok előli menekülésről, az amerikai hadifogságról. És ezek a mesés délutánok mindig így végződtek: „Talán ti még megéritek, hogy visszajön az a régi szép világ…”

Kislányként nem igazán értettem, mit jelen ez a régi szép világ, bár nagyikám és édesanyám is eleget meséltek a régi polgári létről, életmódról. S ha a városban sétáltunk, megtaláltuk egykori házainkat, amelyeket csak úgy elvettek a kommunisták. Amit a család kétszáz év kemény munkájával, ésszel, erővel, takarékossággal, okos gazdálkodással és tisztességgel megteremtett – az egy tollvonással oda lett.

Rendszeresen kilátogattunk a Győrhöz közeli vidéki birtokra, ahol áll még az udvarház, de romokban, kifosztva, lepusztulva, mert a kommunisták soha nem teremtettek semmit, csak pusztítottak, s az egykor virágzó, aranykoszorús gazdaság helyén ma az enyészet az úr.

Mindenünk elveszett a II. nagy háború után.

S aztán, a Kádár-kor posványában, ha gyerekként valamit eltörtünk vagy tönkrement, anyu csak nevetett: „ugyan már, mit számít, hisz annyi mindent elveszítettünk már…”

Ezt is csak felnőttként értettem meg igazán. Mit számít egy törött tányér vagy pohár, amikor kétszáz év munkájának eredménye semmivé lett az ötvenes években, amikor a nagyi megmaradt brill fülbevalójából és nyelvtanításból kellett élniük a saját házukban, egy leválasztott szoba-konyhában nyomorogva, mert nagyapi soha többé normális munkát nem kapott, portásként keresett filléreket és pár forint nyugdíjért is úgy kellett esedeznie, bár örülhettünk, mert nem végezték ki!

Azonban hetedíziglen mindent megtoroltak a kommunisták. Édesanyám nagy nehezen lett irodai alkalmazott, majd tanár. Még az én gimnáziumi naplómban is ott éktelenkedett a priusz: osztályidegen.

Kislánykoromban még rengeteget jártak az emberek egymáshoz vendégségbe, mi ott ülhettünk csendben közöttük, szívtuk magunkba a hallottakat, …read more

Source:: PolgárPortál.hu

(Visited 1 times, 1 visits today)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.