Hogyan adjuk át a magyarságot?

Miként lehet átadni a magyarságot a külföldön született gyerekeknek? Az idő teltével egyre több határátkelő családban vetődik fel a kérdés. A kérdést feltette Prérifarkas is, aki a lányával nézte meg a magyar-horvát Eb-selejtező focimeccset Budapesten.

„Mindenki maga dönti el, hogy milyen identitású gyermeket nevel, milyen tempóban, mely eszközökkel milyen szempontok szerint vagy esetleg életcél alapján. Nincs tehát jó vagy rossz, csak könnyebb vagy nehezebb, gyorsabb vagy lassabb út, a korábban említett szülői célok vagy nevelési szempontok fényében.

Jómagam sosem erőltettem a magyar identitás kialakulását, mert tudom (?), jó inkább csak sejtem, hogy sikeresebb, (jó, csak gyorsabb) ha a gyerek maga ébred rá erre a megfelelő időben, helyen és tempóban.

Véleményem szerint a szülőnek – csupán csak – annyi a dolga, hogy megtalálja a megfelelő időt, alkalmat és behatást, aminek hatására a gyerek majd maga érzi át mit is jelent magyarnak lenni – túl azon, hogy amerikaiak is, legalábbis az én gyermekeim esetében ez a felállás. Ez a szülői kihívás, bár elsőre könnyűnek hangzik, de korántsem az, de erről majd később.

Hiszem, hogy a szülőknek nem érdemes ráerőltetni a magyarságot a fiatalokra, mert a gyerekek többsége nem feltétlen értékeli az „erőltetett” dózist, ha valamit le akarnak tolni a torkukon, csak azért mert magyar. Legalábbis az én gyermekeimnél ez nem jön be.

Nem elég ehhez csak az a szó nekik, hogy „magyar”, „Ez jó/szép, ezt próbáld ki, mert magyar!” Ugye ismerős? Ettől még – az esetek döntő többségében – nem alakul ki egy hosszan tartó katartikus érzés, vagy vágyódás a magyar iránt. Sőt, észrevettem, hogy néha túl sok is nekik.

Ilyenkor a magyar jobbára csak egy azonosulatlan üres jelző marad számukra, melyet akármilyen szóval is be lehetne helyettesíteni. Mi több, sok gyerek pont ezt teszi.

KÖVESD A HATÁRÁTKELŐT A YOUTUBE-ON IS!!

„Apa, már próbáltam, semmivel sem jobb mint az amerikai, csak édesebb!” – jön néha a válasz. Pont ezt a helyzetet kell szerintem elkerülni. De hogyan?

Nem egyszerű, és azt sem állítom, hogy ami velem történt múlt vasárnap, annak hosszan tartó hatása is lesz majd, de az, hogy elkezdődött valami minőségi változás Emma lányom magyarságtudatának kialakulásában a hétvégén, az biztos. De mi is történt?

Emma már a stadionba özönlő nemzeti színekbe öltözött tömeg láttán megjegyezte, hogy ilyet ő még nem látott, csak a televízióban. Amikor pedig a stadionban megkérdeztem, hogy akar-e valamilyen magyar cuccot venni, habozás nélkül rávágta, hogy egy sálat szeretne.

Én egy zöld magyar pólóban, ő meg egy sállal a nyakában vonult a helyére a kezdőrúgás előtt. Külön ültünk, de biztonságban érzete magát, mert láttuk, hogy kisgyerekek ültek mellette. És természetesen mobilon is tartottuk a kapcsolatot.

Talán így jobb is volt, mert az SMS-eken keresztül, csak úgy özönlöttek a pozitív jelzők. „OMG, this is amazing, very, very unique, never seen anything like this…” és ehhez hasonlók. Nagyon örültem ezeknek az üzeneteknek, mert mostanában csak annyit szoktam kapni tőle, hogy „yeah, sure, no…”.

Mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a húszezer szurkoló által elénekelt himnusz és a szentkorona élőképe engem is meghatott. Hihetetlen érzés volt nekem is így végighallgatni a himnuszt.

A második félidőben megürült …read more

Source:: Határátkelő

(Visited 1 times, 1 visits today)