Sanders és Corbyn – tényleg egyformák?

A 2008-as gazdasági válság után, amely drámaian megrengette a kapitalista centrumországok társadalmait, rengetek új baloldali mozgalom és politikai vezető emelkedett fel, a spanyol Podemostól és a görög Szirizától kezdve a francia Jean-Luc Mélenchon mozgalmán át Bernie Sandersig és Jeremy Corbynig. A mainstream médiában csak „baloldali populistákként” emlegetett szereplőket joggal tekinthetjük egyazon globális gazdasági-társadalmi folyamat termékeinek, miközben azért fontos világnézeti, szakpolitikai és cselekvésbeli különbségeket is felmutatnak.

A Szirizát 2015-ös hatalomra kerülése és a rá nehezedő, egymásnak is ellentmondó kényszerek alatt meghozott döntései mára visszaintegrálták az európai szociáldemokráciák konformista világába, úton egy őszi választási vereség felé. Eközben úgy tűnik, a Podemoson is kezd túlhaladni az idő. A folyamatos belharcok, illetve a spanyol „mélyállam” hathatós beavatkozásai hatására mára egy vitalitását vesztett, mozgalmi kapcsolataiban meggyengült politikai közösség képét mutatja a spanyol párt. Persze mindez nem jelenti azt, hogy a városi tömegekből álló mozgalmi gyökerei teljesen felszámolódtak volna, a dinamikus barcelonai és madridi polgármesterek, Ada Colau és Manuela Carmena körül például továbbra is aktív baloldali népi mozgolódást láthatunk.

Az angolszász világban, az Atlanti-óceán két oldalán azonban tartja magát Bernie Sanders és Jeremy Corbyn is. Harcias baloldali retorikájuk, élettörténetük, szinte párhuzamos felívelésük, illetve a népes politikai nagygyűléseik látványa is predesztinálja őket arra, hogy egyenlőségjelet tegyünk közéjük. A két politikus már 2015 óta közelről figyeli egymás tevékenységét, olykor kölcsönözve is egymástól.

Sanders és Corbyn egymás mellé állításában az is szerepet játszik, hogy az ilyen párhuzamoknak van már egy több évtizedes hagyománya is: minimum a Reagan-Thatcher páros óta hozzászokhattunk, hogy a két országban zajló politikai folyamatok és szereplők sok tekintetben megfeleltethetők egymásra, erre a reflexre Bill Clinton és Tony Blair kölcsönös politikai affinitása is ráerősített egy évtizeddel később.

A válság szülte

A két ország közötti történelmi és kulturális kapcsolatok miatt könnyen szem elől téveszthetjük, hogy a sok tekintetben hasonló politikai folyamatoknak nem kulturális, hanem inkább gazdasági-társadalmi gyökerei vannak.

Nincs ez másképp a Sanders-Corbyn párossal sem.

A második világháború után kialakult globális termelési rend a nyugati világban (fontos megjegyezni: csak ott!) a kapitalizmusnak egy viszonylag elszámoltatható és jóléti variánsát hozta létre, amely a gyakorlatban az jelentette, hogy az átlagemberek addig soha nem látott mértékben részesülhettek a globálisan megtermelt javakból. A Clement Attlee vezette, 1945-ben hatalomra került munkáspárti brit kormányzat jóléti szolgáltatások széles körét építette ki, az USA-ban pedig a Franklin D. Roosevelt nevével fémjelzett New Deal, majd Lyndon B. Johnsonhoz köthető Great Society valósította meg ennek amerikai változatát.

A világháború utáni gazdasági rend azonban a hetvenes évektől elkezdte megmutatni korlátait, a gazdasági tevékenységek profitalibitása folyamatosan csökkent, és megindult a tőke átvándorlása a reálgazdaságból a pénzügyi szférába, hogy mára az utóbbi vegye át a domináns szerepet. A nyolcvanas évektől a társadalom legfelső egy százalékát adókat leszámítva a reálkeresetek vagy stagnáltak, vagy csökkentek.

Ezeknek a gazdasági folyamatoknak az ideológiai leképeződése lett a reagani-thatcheri neokonzervativizmus és neoliberalizmus, amely a társadalmi struktúrák tagadására, illetve a piac és az egyéni kezdeményezés mindenhatóságára alapozta retorikáját. A társadalmi ellátórendszerek szintjén pedig megindult a nyugati jóléti államok fokozatos leépülése. Nem ritkán az újrafazonírozott, harmadik utas progresszió támogatásával.

A pénzügyi szektor domináns szerepbe …read more

Source:: Új egyenlőség

(Visited 1 times, 1 visits today)