Botond napra

Ha már megadatott, hogy a nevem napján jelenhet meg heti jegyzetem, és annyian akarták tudni, hogy ki vagyok, akkor ezen ünnepi pillanatban elárulom. Csak most, csak itt.

„A magyarok csak nem tudtak nyugodni, harci kedvük nem lohadt a németországi nagy veszedelem után sem. Amint erőre kaptak, meg sem álltak a görög császár városáig. Megijedt a görög császár a magyar sereg láttán, elzáratta a városnak mind a hét kapuját, hogy a magyarok be ne mehessenek. Azt tanácsolta, ne ontsák egymás vérét, kár volna a görögért is, a magyarért is, inkább álljon ki a görögök részéről is, a magyarok részéről is egy-egy vitéz bajvívásra. Ha a görög győz, a magyarok szépen menjenek vissza a hazájukba, ha pedig a magyar vitéz győz, akkor Göröghon nagy adót fizet a magyaroknak. – Jól van – mondta a magyarok egyik vezére –, hát csak jöjjön a vitéz! Elmentek a követek, s egy óra sem telt belé, kijött egy roppant méretű óriás, két karját a mellye előtt összefonva megállt, s nagy büszkén odakiáltott a magyaroknak: – Hadd lám, ki mer kiállni velem! De kettő jöjjön egyszerre, eggyel nem is kezdek! Összenéztek a magyarok, szikrázott a szemök a haragtól, s egyszerre száz is kiáltotta: én is kiállok! Én is! De a legmerészebb köztük Botond volt, egy köpcös, tagbaszakadt ember, s egy szempillantásra vált ki a seregből. Miután ledobta kaftánját, s levette ingét, így szólt a görög vitézhez: – Hallj ide, te görög óriás, Botond az én nevem! A legkisebb vitéz a magyarok között. Állíts csak te magad mellé még két görögöt! Azzal megmarkolta súlyos buzogányát, kétszer megforgatta feje fölött, s úgy vágta a vár vaskapujához, hogy az egyszeriben kettéreccsent. Akkora lyukat ütött a kapun, hogy egy növendék gyermek ki-be sétálhatott volna rajta. – Hé, no – mondta az óriás –, kár volt úgy eldobnod azt a buzogányt! – Nem kell nekem sem buzogány, sem kard – mondta Botond, s puszta kézzel ment a görögnek. – Huj-huj! – biztatta a többi magyar Botondot. Ő megmarkolta erősen a görögöt, aztán jobbra, majd balra lódította; s végül úgy a földhöz vágta, hogy ha hét lelke lett volna, az is kiszalad belőle! De bezzeg szégyellte ezt a görög császár! Ott ült a vár fokán, egész háza népével, udvarával, s szentül hitték, hogy az óriás le tudja győzni bármelyik magyart. S lám, a legkisebbet sem tudta legyőzni. Szégyenszemre visszavánszorogtak a palotába, s a császár akkora adót vállalt, amekkorát csak kívántak, csak hogy hagyják őket békében a magyarok!”

De van egy másik visszaemlékezés is, amelynek eleje egyezik a fentebbi leírással, ám a vége eltér: „Amikor a magyarok követelték az adót, a császár nem adta meg nekik, ezért őseink romba döntötték Bizáncot.”

Pont.

Végtére is mindegy is, hogy a legendák közül melyik végkifejlet fedi a valóságot. A lényeg úgyis az: Botond az erő, a rafinéria, a bátorság. Botond az ember, aki egyszer mondja el, hogy mit akar, nem ismétli önmagát, hanem cselekszik.

Ezért nem kell a magyarokkal viccelni…

…read more

Source:: Lokal.hu – Aktuális

(Visited 1 times, 1 visits today)