Amikor a világjárvány kitört, a szerkesztőimnek azonnal mondtam, hogy indulok oda, ahol a legtöbb hasznomat veszik: Olaszországba, Kínába, New Yorkba, a pandémia bármelyik gócpontjába. „Lassan a testtel, ezúttal nem így működik” – válaszolták és kérték, hogy maradjak veszteg. Így magamnak kellett kitalálnom, hogyan tudom felelősséggel feldolgozni az egész emberiséget érintő tragédiát. Így kezdtem a saját környezetemben, az amerikai Midwest régióban dokumentálni, hogyan élik meg ennek a figyelem epicentrumán kívül eső országrésznek a lakói a járványt és az azzal járó nehézségeket.

Változtatnom kellett a munkamódszeremen: ki kellett találnom, hogyan fényképezzem az embereket távolról, hogy lépjek a magánszférájukba tisztességes módon. Így kezdtem drónt használni és arra kértem a kiszemelt riportalanyokat, hogy a koronavírus és a kötelező távolságtartás miatt így fényképezhessem őket. A középnyugatiak kedves, udvarias emberek, legtöbben hagyták, hogy tegyem, amit tennem kell. A viszonylag alacsonyan röptetett kamerával távolról is lencsevégre tudtam őket kapni. A munkamódszer csak fokozta a mostanában már-már természetessé váló szürreális, disztópikus hangulatot.

Miután lefotóztam valakit, az elérhetőségeimet egy cédulán az autója szélvédőjén, a háza előtt vagy a postaládájában hagytam. Megírtam, hogy ha van kedve, hívjon fel, és mondja el, hogyan éli az életét, én pedig elküldöm a róla készített felvételt. Nagyon sokan jelentkeztek. Sok hosszú e-mailt kaptam, el mesélték, hogyan telnek a napjaik, vagy csak beszélni akartak valakivel. Az egyik előkertben két beszélgető embert kaptam lencsevégre: egyikük a lépcsőn, a másik két méterre tőle egy széken ült. Hétköznapi jelenetnek tűnt, leszámítva, hogy mind a ketten írtak valamit. Az egyikük intenzív osztályon dolgozik. A saját munkámat is kiemelten fontosnak éreztem. Hálás voltam, hogy fotózhatok, feladatokat, célt láttam magam előtt. Aztán megölték George Floydot, a minneapolisi házamtól nem messze. Nem csak fotóriporterként, a helyi közösség tagjaként is kötelességemnek éreztem a tiltakozások megörökítését. Más népek harcairól tudósítva mindig eltávolodhattam, és végül hazatérhettem. Most azonban akkor tesszük a legtöbbet, ha a saját közösségünkben dolgozunk.

Nagyapjának segített, majd fotós lett
Gyerekkoromban sokat jártam a nagyszüleimhez, akik a szomszéd városban laktak. A nagyapám egy biztosítótársaságnál dolgozott, a környéket járta. Az volt a munkája, hogy ellenőrizze a vészkijáratokat, a füstjelző készülékeket és a házak tűzlépcsőit. Egyik nap a kezembe nyomott egy harmonikaszerű, Polaroid fényképezőgépet, és
megkért, hogy segítsek. Akkor azt hittem, hogy a fotózás ebből áll. Kaptam tőle két nagy doboz filmet is, mindent haza is vihettem. Lázasan fotózni kezdtem, lencsevégre kaptam mindent az égvilágon. Jelen voltam sok farm árverésén is. Emlékszem, egyik alkalommal egy tanyaházba mentem be. A hajdani lakók rengeteg családi fotót és ősrégi, viharvert bútorokat hagytak maguk után. A tetőn hatalmas lyuk éktelenkedett, az eső is beesett rajta. Szép, de szomorú látvány volt.
Kinyitottam a szobaajtót. A régimódi, …read more

Source:: National Geographich