Nemrég, a tavaszias enyhülésben bizonytalanul ugyan, de elő-elődugták fejüket az avar vöröslő levelei között a legbátrabb hóvirágok és hunyorok, ám mostanra gondosan betakargatta őket havával a visszatérő tél. Varázsvilággá válik ilyentájt a völgy, ám a rovarokért lelkesedő természetfotósok egyik szeme sír, hiszen a hat-, nyolc- és soklábúak világa mélyen szunnyad. Legalábbis a jelentős részük, és csupán az igazán kemény téli napokon. Ha azonban egy enyhébb januári vagy februári napon indulunk útnak, még az egybefüggő hómezőn is lépten-nyomon ízeltlábúkba botolhatunk!
Enyhe téli reggel virradt a városra, köd kúszott a szürke panelrengeteg közé, s halkan szemerkélni kezdett az eső. Útnak indultam hát, hogy felkutassam a Bükkös-patak völgyének rejtett, fagyálló kincseit. Ahogy egyre beljebb és beljebb haladtam a Pilisbe, a ködfátyol ritkulni kezdett, s a hótakaró mind vastagabbá vált. Az esőcseppek különleges formákat alkottak a hó felszínén, s a barátságtalan idő dacára az erdei út menti sziklák hósapkáinak jéggyöngyei között alig 1-2 milliméteres lények tömege indult útnak a melengető mohapárnák közül.
Aprócska szőrös, pikkelyes, rendkívül változatos színű és formájú, rovarszerű állatok, ugróvillások (Collembola), az erdő takarítói, amelyek némi szerves törmelék reményében indultak útnak a kietlen sivatagnak tűnő fehérségben. Közeledtemre óriási ugrásokkal szökkentek odébb, hogy egy-egy esőcsepp vájta lyukban leljenek menedéket, majd alpinistákat megszégyenítő ügyességgel hágtak újra a jégcsúcsokra, hogy folytassák portyájukat.