Lányát adta az országért a magyar király

Róka László / MTVA A margitszigeti középkori domonkos rendi kolostor és királyi udvarhely romkertjének panorámafelvétele.

Tekintély és önállóság

Béla tehát több ízben is szerette volna férjhez adni a lányát, ez tény, mint ahogy az is, hogy ebbéli törekvése sorozatos kudarcba fulladt. Azt viszont nem tudjuk, mennyiben múlt mindez a lány ellenállásán, és mennyiben a domonkos vezetőkön. Valószínűleg mindkettő szerepet játszott benne, feljebbvalói ugyanis támogatták, hogy a rendházban maradjon.

Királylányként az egyházi pálya olyan tekintélyt és önállóságot biztosított számára, amiért dacolhatott az apja akaratával. És a rend számára is sok előnnyel járt az apáca hercegnő

– jegyzi meg a történészprofesszor.

Az egész jelenség Margit nagynénjével, IV. Béla testvérével, Árpádházi Szent Erzsébettel kezdődött, aki a ferences barátok hatására bírálni kezdte az udvari fényűzést, ételt osztott a szegényeknek és ápolta a betegeket. Miután férje, Lajos türingiai birodalmi gróf meghalt, gyóntatója segítségével ellenállt a kényszernek, hogy újra férjhez menjen: özvegyi járandóságából Marburgban leprás-kórházat alapított és a betegeket gondozta. Halála után néhány éven belül szentté avatták, kultusza rendkívüli módon terjedt, a középkor egyik legnépszerűbb szentjévé vált.

A közép-európai udvarokban több hercegnő (Prágai Szent Ágnes, Sziléziai Szent Hedvig, Krakkói Szent Kinga) őt tekintette példaképnek és követte örökségét. Az udvari fényűzésről lemondani, kolostorba lépni azonban egyféle emancipációt is jelentett: nagyobb önrendelkezéshez jutottak azzal, hogy a koldulórendekhez csatlakoztak. A „királyi apácák” jelenléte, a velük kialakított együttműködés a szerzetesrendeknek is több lehetőséget kínált hivatásuk gyakorlására, kórházak, szegényházak építésére és az uralkodók befolyásolására, béketeremtésre a dinasztikus családi viszályokban.

Margitról is feltételezhető, szerepe volt abban, hogy több éves háborúskodás után apja és Margit bátyja, István herceg, az ország keleti felét birtokló „ifjabb király” kibékültek. A Nyulak szigetén, a Boldogasszonynak szentelt domonkos apácakolostorban kötöttek békét egymással, talán Margit személyes jelenlétében.

Béla a ferencesekhez pártolt

Végezetül térjünk még vissza oda, hogy Margit kilépését a kolostorból a domonkos rend vezetői is akadályozták. Legendájában olvashatjuk, hogy apja 1261-es férjhez adási tervét úgy hiúsította meg, hogy lelki vezetője, a domonkos tartományfőnök Marcellus segítségével „a szent velummal” felszenteltette magát. A koldulórendek magyarországi történetének kutatója, Fügedi Erik szerint az ez idő tájt két női és 30 férfi rendházzal rendelkező domonkos rend gyors fejlődése ezután, az 1260-as években látványosan megtorpant. Úgy tűnik, a nagy rivális ferencesek szerezték meg a király pártfogását, amit az is bizonyít, hogy IV. Béla az esztergomi ferences templomba temetkezett.

A domonkos rend feltételezett kegyvesztése hátterében valószínűleg az állhatott, hogy az uralkodó megneheztelt a domonkosokra, amiért azok „összeesküdtek”, összefogtak a lányával az ő akaratával szemben.

Margit hercegnő Istennek ajánlott, a világi javakat megvető, önsanyargató, önként vállalt alázattal telt, Szent Erzsébet mintájára beteg-ápoló domonkosapáca-élete fiatalon ért véget: 28 évesen, 1270 januárjában hunyt el – abban az évben, amelyben édesapja és édesanyja is befejezte az életét. Bátyja immár magyar királyként azonnal kérelmezte a szentté avatásához szükséges procedúrát, ekkoriban azonban már nagyon komoly kánonjogi eljárásra volt szükség kirendelt vizsgálókkal, eskü alatt tett tanúvallomásokkal.


Két eljárást is lefolytattak, a másodikat már IV. László uralkodása idején, 1276-ban, de a folyamat nagyon akadozott, nem utolsó sorban a nagyon rövid ideig uralkodó, egymást gyakran váltó pápák okán. Margit szentté avatását a későbbi magyar uralkodók – az Anjouk, majd Mátyás király és később a Habsburgok is szorgalmazták, de végül csak születése után 701 évvel, 1943. július 23-án avatta szentté XII. Pius pápa.

Bihari Dániel
további cikkei