Különös dolog ez a sztár-kérdés: egyfelől, persze, a siker javarészt esély és szorgalom kérdése, de mégis, ha az embernek alkalma nyílik – márpedig az újságíróval ez időnként előfordul –, hogy személyesen is találkozzon néhány kimagaslóan sikeres, szem előtt lévő emberrel – nevezzük őket, mondjuk, hírességnek –, sokszor valóban megérezhető valami abból a megragadhatatlan pluszból, ami ezeket az embereket kiemelte a tömegből. Valami finom ragyogást, valami különös aurát, valamit, amitől az illetőre nem lehet nem figyelni. A legkülönbözőbb karakterekben bukkan fel ez, az aprócska Kerekes Vicában épp úgy érezhető, mint a hegyomlásnyi Liev Schreiberben – és Selma Blairben is ez az erő vonzza a figyelmet. Mondanánk, hogy nem értjük, hogy nem lett ő még ennél is nagyobb sztár – de már értjük, a róla szóló szuperközeli, leplezetlen dokumentumfilmből ugyanis ez is kiderül. A fókusz ugyanakkor nem ez: a 2021-es, de hozzánk csak most érkezett Bemutatjuk Selma Blairt elsősorban a színésznő szklerózis multiplexszel vívott iszonyú harcáról mesél, ám közben nem tud nem átszivárogni a réseken Blair személyisége. Az pedig már csak különös kegyelmi helyzet, hogy még igazi mélylélektant is kapunk mindezek mellé.
Selma Blair karrierje szépen indult, kis tévészerepekből kis filmszerepek, azokból nagyobbak lettek, ’98-ban a Rekviem egy nyomozóértban már főszereplő, egy évvel később, a korszakos Kegyetlen játékokban az egyik fő mellékszereplő volt. Ez utóbbi szerepben elég sokan meg is jegyezték maguknak, nem kis részben azért, mert volt egy emlékezetes csókjelenete Sarah Michelle Gellarral. A film minden szempontból kitörés volt, követte a korszak több hasonló tinirománca, ő volt Doktor Szöszi riválisa az áhított sikerért és pasiért egyaránt, a Pokolfajzatban is emlékezetes volt, teltek az évek a hollywoodi első vonaltól mindig egy leheletnyivel elmaradva, ám a média nem lankadó figyelme mellett – hát persze, igazi címlapra termett, kissé androgün, szexi karaktere címlapra termette. De a doksi minderről legfeljebb néhány villanásban emlékezik meg: ez nem egy karrierdoku, vagy „így jöttem”-film. A kiindulópont 2018, amikor Selma Blair az egy ideje már tartó rejtélyes testi tüneteire választ kapott: szklerózis multiplexben, ebben a főként az agyat és a gerincet érintő autoimmun betegségben szenved.
A diagnózis után nem sokkal Blair a nyilvánosság előtt is elmondta, hogy beteg, és ez mit jelent a mindennapjaira nézve, hogy fogyatékkal él, hogy időnként elesik, vagy alig tud járni, hogy nehezen képes beszélni, hogy elejt dolgokat, és hogy nyugodtan lehet neki segíteni, ha esetleg az utcán történik vele ilyesmi. Már akkor is nyíltan és sérülékenységét felvállalva beszélt betegségéről, és ez a szemlélet hatja át a dokumentumfilmet is. Blair nem píározza magát a betegség reklámarcává, nem heroizálja magát sem ő, sem a filmet rendező Rachel Fleit, nem vág diszkréten a kamera a már a nehezén túl lévő időszakokra, ellenkezőleg, belemegy az igazi sűrűjébe, a betegség kegyetlenségét és komikumát sem kihagyva a képletből – a rendező egyébként maga is autoimmun beteg, így alighanem van némi fogalma arról, Blair min megy keresztól.
És közben azért mégis kirajzolódik ennek a nőnek a ragyogása – no persze nem olyan hollywoodiasan, átragyogva a legsúlyosabb rohamokon. Amikor gáz van, akkor gáz van, amivel …read more
Source:: 24.hu
Dancing with the Stars első élő show szeptember 25-én!